Miért kíváncsi az újságíró?

Mottó: “Ne mondd, hogy világot akarsz látni, ha aztán panaszkodsz, amikor Dzsibutiba küldenek.”

Az újságírás egyik legnagyobb vonzereje – vagyis az a tény, hogy ma egy témáról, holnap pedig egy másikról tudósíthatsz, írhatsz – gyakran a feltörekvő újságírók leggyakoribb panaszának forrása is: ez a téma nem érdekes.

Nem?

A panasz a rossz szokások tünete: a kíváncsiság hiányának a jele.

Proaktív és reaktív újságírás

Mert az igazi újságírás a kíváncsisággal kezdődik: azzal a vággyal, hogy megismerd a világot, és kérdéseket tegyél fel a működésével kapcsolatban.

Az újságírást e tekintetben két nagy kategóriába sorolhatjuk:

  1. az eseményeket aktuálisan tükröző történetekre. Ez egyfajta reaktivitás.
  2. a valóságot, a hátteret, a következményeket felfedő történetekre. Ez a proaktivitás.

# A proaktivitásban kíváncsiság rejlik

A kíváncsiság mindig kérdéssel kezdődik: Mi történik az olimpikonnal, ha nem oltatja be magát? Mire költi a kormány az uniós pénzeket? Hogyan előzhető meg a magas vérnyomás?

# A reaktív tudósítás is kíváncsi

Vegyünk egy standard történetet: autóbaleset.

A helyi rendőrség közleménye ennyi: egy autó lesodródott az útról az M3-son 23:15-kor és egy fának csapódott. A sofőrt a rendőrségen előállították. Budapest felé a forgalom akadozik a helyszínelés miatt, Gödöllő felé lehet kerülni.

Egy kíváncsiság nélküli újságíró egyszerűen megismétli – ha igényes, kissé magyarítja – a rendőrség nem sokkal, de kissé bővebb közleményét. Semmi mást. Van egy kifejezés erre a folyamatra: churnalizmus (churn – köpül): újságírás, amely nem ad hozzá semmit, nem kérdőjelez meg semmit, és csupán újra közzéteszi az egy forrásból származó információkat.

Egy kíváncsi riporter azonban többet szeretne tudni, reaktivitása proaktívvá válik: Pontosan hol történt? Megsérült a sofőr? Hogyan történt? Miért történt? Mi volt a lesodródás oka?

Vagyis az 5 alapkérdés kifejtőmódban történő feldolgozását igényli: ki, pontosan hol, mikor, hogyan, és miért.

A proaktív kreativitás csapdái

Vegyük figyelembe a képzelet szerepét a fenti autóbaleset-példában. A rendőrség nagyon kevés információval szolgált – de ennek eredményeként már elképzelhetjük a történet egyes részeit.

Miért állították elő a sofőrt? Ittas volt?   

Persze az első, előítéletes válaszunkat – a fantáziánkat és újságírói tapasztalatunkat – nem írhatjuk bele a hírbe. De ez már egy belső aktivitást előidéző mozzanat.

Ezek az információs nyomok hasznosak és fontosak: segítenek feltenni a részletek iránt érdeklődő kérdéseket. De nem vakon!

Mert annak, hogy az autót vezetőt a rendőrségen előállították, több oka is lehet!

Nem ivott, hanem drog hatása alatt volt a férfi // Nem volt bekötve // Az autó műszakilag veszélyes volt, a forgalmat veszélyeztette, vagy nem volt műszakija // Megtámadta az intézkedő rendőröket // Kiderült, hogy körözik.

És íme, a képzelet kudarca: mikor és hol mondta azt a rendőrség, hogy a sofőr férfi volt? Nem mondta!

És akkor még a márkáról nem is beszéltünk! Az is képes feltételezéseket előidézni! Hamisat !

Mi van, ha az autó egy fekete Porsche? Barna családi sedan? Egy rózsaszín Volkswagen Bogár? Egy fehér VW Golf? Ugye, hogy eleve más lenne a feltételezésünk? Csapdába esvén!

Kigyulladt egy Porsche az M1-esen – úgy kell a puffadt gazdagjának. Kigyulladt egy Suzuki az M1-esen – szegény, biztos egy 15 éves autó volt.

Az olvasó – és az újságíró a munkája közben – élvezi, ha meglepik, és éhezi a váratlanokat. De csak akkor, ha az tényszerű és nem puszta feltételezés!

Tehát – vissza utalva a kiindulópontunkra – nincs érdektelen téma! Csak kommersz nézőpont és lustaság.

A gondolkodás csapdája

George Loewenstein viselkedéskutató egy általános, gondolkodásbéli csapdáról így fogalmazott: „Ha valamiről nagyon-nagyon keveset tudunk, nem vagyunk rá kíváncsiak, mert nem tudjuk, mire lehetünk kíváncsiak. Ha sokat tudunk róla, úgy érezzük, szinte mindent tudunk, és nem is vagyunk rá kíváncsiak, mert azt hisszük, hogy amit nem tudunk, az valójában lényegtelen.”

Egy biztos, akiből hiányzik a kíváncsiság – és ezt érdemes végiggondolnia – lehet, hogy kíváncsi lenne amúgy, csak keveset tud a világról, hiányosak az ismeretei, amelyek felgerjeszthetnék a kíváncsiságát. Vagy annyira öntelt, hogy nem is veszi észre, hogy kiölte magából a kíváncsiságot.