Az újságírás egyik legdurvább, de alig kimondott hatása az elmúlt tíz évben nem technológiai, nem politikai, és nem is gazdasági. Hanem lelki. A közönség — csendben, észrevétlenül, de végleg — elvesztette azt a reflexet, hogy bármit is elsőre higgyen el.
Ez persze nem egyik napról a másikra történt. Először csak néhány hírnél néztünk rá kételkedve a címre. Majd a hírek többségénél. Aztán már az egész portálra. Ma pedig ott tartunk, hogy a bizalmatlanság nem kivétel, hanem alapállás. Gyanakvás nélkül gyakorlatilag senki nem fogyaszt hírt.
És ez nem azért van, mert az emberek rosszindulatúak lettek. Hanem mert a világ túl sokszor csapta be őket. A clickbait címek, a félrefordítások, a gyorsan összedobott cikkek, a rossz forrásra épülő álhírek lassan, de biztosan megtették a hatásukat. Az olvasó megtanulta: most már mindenre rá kell kérdezni.
Gondolj a Covid-horrorra, okos virológusok nyomták a tudást, de akkor még ők se tudtak semmi biztosat, csak a véleményüket mondták. Nézd meg az ukrán-orosz háború híreit, az angol titkosszolgálat átment pr-ügynökségbe, a frontjelentések egymást hazudtolják, Putyin meg már három éve haldoklik…
A furcsa az, hogy ez a bizalmatlanság nemcsak a nagy sztorikra terjed ki. Nemcsak a politikára, pénzügyre, katasztrófákra. Hanem a hétköznapokra is. Már az időjárás-jelentésre is – bár abban már évtizedek óta kételkedik mindenki…. Egy egészségügyi tanácsra is. Egy celeb megszólalására is. Egy közleményre, ami húsz éve még unalmas rutin volt — ma már azt kérdezi az olvasó: Biztos?
Ez a reflex személy szerint nem az újságíróra irányul. Sokkal inkább a korszakra, amelyben élünk. A korszakban pedig a bizalom lett a legszűkösebb erőforrás. Mit kezd ezzel a helyzettel a hiteles újságíró? Mondom mindjárt….
A bizalmatlanság ugyanis nem ellene szól — hanem arról árulkodik, hogy az olvasó próbál kapaszkodót keresni. Valami fix pontot, ami még igaz. Valamit, amit nem kell kétszer ellenőriznie. Valakit, akinek nem kampánycélja van, nem statisztikai mutatója, hanem csak egy egyszerű szándéka: „mondani az igazat.”
A jó újságíró nem a hitet kéri vissza, hanem a figyelmet. Nem azt mondja: „higgy nekem”, hanem azt: „ezért gondolom ezt, innen tudom, így jutottam ide.” Kiteszi az asztalra a forrásait, az érvelését, a kételyeit is. Nem játssza el a tévedhetetlent, mert tudja: a bizonyosság ma már gyanúsabb, mint a kétely.
Furcsa módon épp ez a törés — hogy az emberek többé nem hiszik el elsőre — lehet az újságírás egyik megmaradt esélye. A transzparencia ugyanis nem technológia, hanem emberi tartás. A pontosság nem trend, hanem szakma. A hitelesség pedig nem hangos jelszó, hanem naponta újra felépített, apró mozdulatok sora.
A korszak lehet, hogy nem hisz el semmit elsőre.
De ha egyszer elhiszi — azt sokkal nehezebben felejti el.